Taylor Swiftet lehet szeretni és utálni. Középút egyszerűen nincs.
Nem múlik el olyan nap, hogy a médiában ne olvasnánk, vagy hallanánk korunk egyik legellentmondásosabb énekesnőjéről. Sokakban talán pont ez túlzott szereplési vágy kelt ellenszenvet, nem tudom. De a lényeg, hogy végre megjelent Taylor új albuma, az 1989, amit hatalmas várakozás előzött meg. Nem véletlenül, hiszen a díva által két évvel ezelőtt kiadott Red milliók kedvencévé vált, és a szakma is az egekig magasztalta az anyagot. Ekkor már világos volt, hogy a country gyökerekkel rendelkező Swift kisasszony teljesen más irányba kacsingat, és az 1989 végérvényesen bebizonyította: ő bizony napjaink legbefolyásosabb popsztárjává érett.
Az album hihetetlenül erősen kezd a Welcome to New York című számmal, ami valószínűleg a Nagy Almában élők himnuszává válik majd rövid idő alatt. A következő néhány szám még fenntartja az érdeklődést, ám az anyag középső fele már felejthetőbbre sikerült. A pár hónapja klipesített sláger, a Shake it Off ránt minket vissza a hangulatba – a középtempós dalok után igazi felüdülés. Ezzel a nótával mellesleg az énekesnő egy jó nagy fügét mutat az őt kritizálóknak (is). Az én személyes kedvencem amúgy az album utolsó előtti száma, az I Know Places, ami elég sötét hangulattal bír… ez eltér Swift eddigi munkáitól, talán pont ezért fogott meg annyira. Ha tippelnem kéne, mi lesz az 1989 következő slágere, az valószínűleg az Out of the Woods lesz. Emlékezzetek szavaimra!
Amit még abszolút pozitívumként éltem meg Swift új albuma kapcsán, az a dalszövegek terén való „javulás”. Szerencsére az exekről kevesebb szó esik, mint eddig. Én ezt egyáltalán nem bánom!
Az 1989 tehát az év egyik legjobb popalbuma lett. Aki szereti a stílust, ne habozzon, szerezze be! Én meghallgattam jó párszor, tetszett is, ám ennek ellenére nekem túl giccses és „tömény”. Kénytelen leszek a lelki békémet az új Slipknot albummal helyreállítani…
KSZ