A kortárs divatfotóssal, a modern fotográfia kiemelkedő alakjával, Oleg Borisukkal beszélgettünk.

Hogyan kerültél Magyarországra? Értek negatív tapasztalatok a karriered elején?

2007-ben költöztem Budapestre a menedzserem, Taranenko Viktor tanácsára. Valójában Spanyolországgal is kiegyeztem volna, csak az volt a lényeg, hogy távol a családomtól önálló életet kezdhessek.

Ha valaki próbált már bekerülni az itthoni divatszakma berkeibe, akkor az tudja, mennyire zárt közösségről beszélünk. Velem is sokáig elutasítóak voltak, olyannyira, hogy egy magazinfotózás kapcsán előfordult az is, hogy két hazai, ismertebb fotós kategorikusan kijelentette, hogy ha az én képeim benne lesznek a magazinban, akkor ők nem. Így a főszerkesztő döntésére az én fotóim belekerültek, az ő képeik pedig kimaradtak. Ezt persze utólag tudtam meg. Rengeteg negatív és szürreális pletyka keringett akkoriban rólam, amit meg is értek valahol, hiszen ez egy pici piac, minden újonnan érkező a már ittlévők kenyeréből hasít ki egy szeletet. Megpróbáltam nem foglalkozni a rosszindulattal, csak dolgozni és dolgozni, és úgy érzem végre elkezdtek befogadni. Ez persze még most is tart.

Ki volt a leghíresebb, akit fotóztál és milyen volt? Kit fotóznál legszívesebben és miért?

Palvin Barbit fotóztam nyáron a Fashion Street magazinnak, gyors volt és profi. Kiemelném az első hírességet is, akit Magyarországon fotóztam, ő Dobó Kata volt, vele azóta is nagyon jó viszonyt ápolunk. Ukrajnában is fotóztam híres embereket, de az ő nevüket hiába mondanám.

Kit fotóznék legszívesebben? Uhh, nincs ilyen. Ha találkozok valakivel, akkor jön az érzés. Ha nézegetem valakinek a képeit, akkor tudom, hogy az nem lenne ugyanolyan, valószínűleg mást hoznánk ki egymásból. Ezért nincs konkrét ember. Viszont helyszíneket tudnék említeni. Iszonyatosan isnpirálnak például a formák, a mély színek, mint például az arizónai kanyonok vagy Izland.

Mit adott neked Magyarország és azon belül is Budapest?

Szabadságot. Abban az értelemben, hogy itt váltam felnőtté, itt kezdtem el dolgozni, de ugyanakkor alkotói szabadságot is. Saját példámon úgy érzem, hogy ahol az ember születik, ott a napi rutin elnyomja az alkotói kedvet és nem tud művészileg kibontakozni. Magamra kellett maradnom, hogy magamra találjak. Mondjuk pár éve már akkor is azt mondom, hogy megyek haza, ha Kijevbe, és akkor is, ha Budapestre jövök vissza. Szóval Budapest amellett, hogy inspirációs forrás, egy új otthont is adott.

Ha holnaptól nem fotózhatnál divatot, melyik másik szakterületet, melyik műfajt választanád a fotós szakmán belül?

Akkor nem fotóznék többet. Hiába fotóznék, mert úgyis divat lenne. Ha például indiai gyerekeket fotóznék, akkor is elsősorban arra koncentrálnék, az inspirálna, hogyan kombinálódnak a színek és a formák, és amit az emberi arc hozzáad ehhez. Azt képezném vissza, hogy ezek kombinációja milyen érzést vált ki belőlem. Mindig erre fogok koncentrálni, mert így áll a szemem. Ami még talán közel áll hozzám, az a portréfotózás, mert ott a fotók tárgya maga az ember, akinek egyetlen kattintással kell kifejezni az egyéniségét.

Mik az idei terveid? Esetleg kiállítást tervezel?

Dolgozok, nincs időm tervezni. Az aktuális projekt köti le mindig a kreatív energiáimat, egyszerűen nincs időm a jövőn gondolkozni, annyi a munka. És ez így jó! Kiállítást nem tervezek mindenesetre.

Mi a tanácsod a most induló fotósoknak?

Legyenek kritikusak a kritikával. Értem ezalatt, hogy csak olyantól fogadjanak el tanácsokat, akire felnéznek valamiért. Továbbá nagyon fontos, hogy megtalálják a saját stílusukat. Mindenki copyz mindenkit, egyre ritkább, hogy eredeti látásmóddal bírjon. Nem a technikai tudás a legfontosabb, amire koncentrálni kell, ha az alapok megvannak, a többi jönni fog magától. Legyenek ösztönösek, és szippantsanak magukba minél több információt magazinokból, filmekből, vagy a saját környezetükből, amiből majd tudnak meríteni, inspirálódni, valami sajátot összerakni.