Kiskorában ezer elképzelése volt arról, hogy mi szeretne majd lenni, de a szíve mélyén mindig is tudta, hogy a színészet az ő útja. Nemhiába, ugyanis a rendkívül tehetséges Tóth Zsuzsi mesélt most magazinunknak eddigi pályafutásáról és sikereiről. Számos színpadi szereplést tudhat már a háta mögött, de alkalmanként a képernyőkön is találkozhattunk vele.

Mesélj egy kicsit magadról a BP Magazin olvasóinak. Mióta érdekel a színjátszás, valamint mikor döntötted el, hogy erre a pályára lépsz?

Azt hiszem, ez már egészen pici koromban kezdődhetett. Az egyik tanárom azt mondta, hogy az a jó színész, aki soha nem nő fel igazán. Igaza volt, hiszen ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, akkor olyan beleéléssel tudtam felvenni az üres kagylót és tárgyalni az elképzelt ügyféllel, olyan átéléssel tudtam nyomkodni a játék pénztárgépbe a számokat, és adtam el a bátyámnak a kövekkel teli zacskót, mintha tényleg élesben történne. Bámulatos, hogy egy gyerek milyen önfeledten és belemélyedve tudja eljátszani az orvost, a nővért vagy akár a tanítónőt. Azt hiszem, ezt az érzést kell megtartani. A játékkedvet. Talán valamikor akkoriban fogalmazhatódott meg bennem, hogy én ezzel szeretnék foglalkozni. De istenigazából tizenkét évesen álltam először színpadra, amikor az egyik osztálytársammal rendeztünk egy darabot. A Grincset írtuk át, aminek én játszottam a főszerepét. Az előadás nagy sikert aratott az iskolában, és a bevétel teljes részét a Hetényi Géza Kórház gyermekosztályának adományoztuk. Ott indult az egész. Hiába sodródtam ki néha, mindig visszataláltam erre az útra.

A mai napig szerepet játszik az életedben a jótékonykodás?

Az ember sajnos hajlamos elfelejteni, hogy nem csak a közvetlen környezetének fontos segíteni. Én is sokszor beleesek ebbe a hibába. Alapvetően tévhit, ha azt gondoljuk, csak pénzzel lehet segíteni. Fontos, ha az embernek nincs is lehetősége, legalább egy öleléssel, egy kedves szóval vagy akár egy beszélgetéssel hozzájáruljon ahhoz, hogy a másik embernek jobb napja legyen. Ne rohanjuk el, ha észrevesszük az utcán, hogy valakinek szüksége van támogatásra, akár csak egy jó szóra, mert az élet megvár. Sőt akkor vár meg igazán. 

Hogyan indult a profi színészi pályafutásod?

Gimnáziumban dráma tagozatra jártam, ami után felvettek a Pesti Magyar Színiakadémiára Lengyel Ferenc osztályába. Igazság szerint nem tudom, hogy hol vagy hogy indult el pontosan, mert az ember sosem tudhatja, hogy hogyan kezdődik egy szerelem. Összességében azt hiszem, hogy szerencsésen indult, mert az akadémia után egyből a Veszprémi Petőfi Színházban kezdtem Shakespeare Sok hűhó semmiért című. darabjával. A mai napig nagyon hálás vagyok az osztályfőnökömnek és a Veszprémi Petőfi Színház igazgatójának, mert hittek bennem annyira, hogy ezt a szerepet rám bízták. Az emberek kívülről nem látják, hogy milyen utat jártál be, hiszen általában csak a sikereidről hallanak, a bukásaidról nem. Pedig abból is kijutott bőven. De ez így van jól, ebből mind tanultam. 

A családod miként fogadta, hogy színészi pályára lépsz?

Azt éreztem édesanyámon, hogy akkor lesz ő boldog, ha azt látja, örömömet lelem abban, amit csinálok. Ő pedig ezt látja rajtam, hogy boldog vagyok, így őt is boldoggá tettem.

Mit szeretsz leginkább a munkádban?

A színház a pillanat művészete, és talán ezt szeretem benne a legjobban. A soha meg nem ismételhető pillanatokat, azt hogy a színpadon csak egyszeri alkalom van megélni egy adott pillanatot, ahogy az életben is. Folyamatosan feszegeted a határaidat, mind testileg mind szellemileg. A képzeleteddel, az emlékezeteddel és a lelkeddel játszol, ami nem könnyű feladat. Sokszor fájdalmas újra és újra előhozni magadból olyan emóciókat, amiket mások szeretnek jó mélyre temetni. De ennek is megvan a maga szépsége. Mintha egy pillanatra a múlt és a jelen tényleg találkozna. Igazából csodálatos érzés.

Kezdetekben mi jelentette a legnagyobb kihívást számodra?

A beszédtechnika. Sok hanggal megkínlódtam. Anyukám rádiós, ezért gyerekkoromtól kezdve nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy a bátyámmal szépen megtanuljunk beszélni. Később pedig rájöttem, hogy egy színésznél ez egy örök képzés, ugyanúgy, mint a szellemi, fizikai, testi kondíció. Örök tanulás ez a szakma, és itt persze nem csak a szövegekre gondolok. Itt tényleg holtig tanul az ember.

Több előadásban, filmben és sorozatban is szerepeltél már. Melyik áll közelebb hozzád?

Nehéz lenne választani. Azt hiszem, mindig az áll hozzám közelebb amelyiket éppen csinálom. A színház egy másik család. Olyan emberekkel találkozhatsz, akikre mindig, minden helyzetben számíthatsz. Ilyenkor persze ott vannak a jó öreg vérre menő viták, amiknek általában ölelés a vége. Pont mint otthon. A film pedig maga a varázslat. A 21. században végképp. Szinte mindent létre lehet hozni, amit az alkotók elképzelnek, a határ a csillagos ég. Jó egy varázslatnak a részese, az egyik titka lenni. Mindkettő szerelem a javából. 

Ki volt a leghíresebb színész, akivel együtt dolgozhattál?

Számomra nagyon inspiráló volt együtt dolgozni a Konyha című előadás során Hunyadkürti Istvánnal, Tordi Gézával, Balsai Mónival, Kálid Artúrral és még sorolhatnám. Sokan voltunk, és fantasztikus csapat volt. Rengeteget lehetett tőlük tanulni egy próbafolyamat alatt. Veszprémben együtt játszottam Gál Tamás és Kiss Szilvia felvidéki színészházaspárral, akikből rengeteget inspirálódtam. Velük a mai napig tartom a kapcsolatot, ugyanis nem csak szakmailag, hanem lelkileg is előrevittek. Lengyel Ferenctől szintén rengeteget tanultam. Nagyon hálás vagyok, hogy ő lehetett az osztályfőnököm.

Mi volt az a pillanat, amibe visszamennél?

Ó, több ilyen is van. Sok szép pillanatot kaptam az élettől és sok rosszat is. Hajlamos vagyok átsiklani a sikerek és a örömteli pillanatok felett, mert maximalista vagyok és mindig többet és jobbat várok el magamtól. Pedig ezeket a pillanatokat meg kell élni. Ahogyan a rosszat is, amit persze értelemszerűen mindig a kelleténél sokkal jobban megélek. Vicces, de szeretek szenvedni. Ha mélyponton vagyok, ráteszek még egy lapáttal akár egy keserű hangulatú zenehallgatással. Remélem nem csak én vagyok ezzel így. Belecsöppentem abba a világba, ahol az emberek mindig rosszabbra számítanak, pedig mindig jobbra kellene. Talán ez a küldetésem. Visszakanyarodva a színházra, az mindig egy csodálatos pillanat, amikor a nézőtéren csend van. Olyankor mintha megjelenne egy angyal, de ezt inkább törekszem újra és újra megteremteni és nem visszamenni. 

Hogy telik egy átlagos napod?

Kaotikusan. Sokszor szétszórt vagyok és nem mindig sikerül utolérnem magam. Általában rohangálok jobbról balra, de ez változó. A helyzet az, hogy én sajnos inkább éjjeli bagoly vagyok. Szeretem inkább később kezdeni a napot és később befejezni is. Mostanában próbálom ezt visszaszorítani, mert egyre jobban tolódott ki. Alapvetően reggel nyolc körül kelek, amit próbák követnek, utána igyekszem a délután folyamán minden plusz munkát, többek között a Művészbejáró c. vlogunk stúdió, illetve utómunkáit megcsinálni, ami után sietek vissza a próbára. Ha belefér egyszer-egyszer elmegyek edzeni, amit sokszorosítani kellene, mert az utóbbi időben elhanyagoltam. Amikor forgatásokról van szó van, hogy 14-15 órákat kell talpon lennem, akkor kevésbé van időm másra. 

Mindig a színpadra vágytál, vagy voltak más elképzeléseid is?

Ezer elképzelésem volt. Kiskoromban egy ideig ejtőernyős szerettem volna lenni, majd hamar kiderült számomra, hogy az nem egy szakma. Anyukám miatt viszont sokáig az újságírás is vonzott, de a szívem mélyén mindig a színészet volt az, ami közel állt a szívemhez.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Nagyon vágyom egy nagyjátékfilmre és annak főszerepére. Nemrégiben pedig volt szerencsém belekóstolni a Művészbejáró című vlog kapcsán a háttérmunkákba, pontosabban a vágásba. Ez is egyre jobban érdekel, pedig régebben el sem tudtam volna képzelni. Izgalmas a dolgok mögé nézni, hogy hogyan készül el egy film. Alapvetően ezek, amik érdekelnek a jövőre nézve. Most fennáll a lehetősége, hogy vidékre szerződjek, ami azért jó, mert mindig izgalmas egy új családhoz kerülni.

Mit jelent számodra Budapest?

A szerelmet. A hosszú nyári sétákat. A kávéházi zajokat. Az ébredést és a megnyugvást. A sok-sok nevetést, az utcai váratlan ordításokat, a sírást, a patkányos bácsit a 4-6-on. Budapest maga a színház. Itt minden megtörténhet váratlanul ugyanúgy, mint a színpadon. Nekem az álmokat és a valóra váltható álmokat jelenti Budapest.