Párizs

Digitális, realisztikusan bejárható Van Gogh múzeum Párizsban

Ha idén Párizsba utazol, akkor véletlenül se hagyd ki a programból a L’Atelier des Lumières múzeum felkeresését. Kíváncsi vagy, hogy miért van még egy Van Gogh múzeum? Nos, a L’Atelier des Lumières egyedülálló, mivel Párizs első digitális művészeti múzeuma. A tárlat az év végéig nagyobb teret szentel  Van Gogh festményeinek bemutatására, amelynek keretein belül a művészet és a zene összevonása révén megdöbbentően lenyűgözőek a  műalkotások.

portraits-van-gogh-la-nuit-etoilee-exhibition-paris-STARRYNIGHT0319-770x513

Ha Párizs városa idén vödörlista, majdnem kötelező a L’Atelier des Lumières múzeum látogatása. Biztos vagyok benne, hogy kíváncsi vagy, miért van még egy múzeum? Nos, a L’Atelier des Lumières egyedülálló, mivel Párizs első digitális művészeti múzeuma. A múzeum az év végéig nagyobb életet mutat be Van Gogh festményeinek bemutatására, ahol a művészet és a zene összevonása révén megdöbbenteni lehet a lenyűgöző műalkotások.

brush-strokes-van-gogh-la-nuit-etoilee-exhibition-paris-STARRYNIGHT0319-770x513

sunflowers-van-gogh-la-nuit-etoilee-exhibition-paris-STARRYNIGHT0319-770x513

van-gogh-la-nuit-etoilee-exhibition-paris-STARRYNIGHT0319-770x513

M.Peet

Via Luxurylaunches

Párizs

 

Már maga a szó sok gondolatot elindít bennünk, hisz Matisse-tól Kassákig, Picassotól Adyig, mennyi kép, hány sor mesél Párizsról? De Párizst elmesélni nem lehet, Párizshoz idő kell. Megkóstolni persze lehet, mint a vörösbort eldugott helyeken, de ha érezni akarod, sokat kell ott lenned. A Montmartre, Pigalle, a Père Lachaise, a kommunárok fala, a nagyok sírjai, az Eiffel-torony, ahonnan messze ellátni és ha fúj a szél, úgy érzed magával visz.

Egy rövid utat mesélek most, csak egy kis részt a városból, a másik oldalt majd máskor. Most kávé és croissant, a vörösbor majd nyáron, vagy ősszel. Kezdjük az öreg hölggyel…tour Eiffel az Avanue Anatole France 5, mert címe is van a hölgynek. A megközelítést a Trocadero felől ajánlom, a metro-amiből sok van, de jól kiismerhetőek a vonalak-, odavisz. Ott már látjuk a torony csúcsát, arra indulunk és amikor két tömb között egy kis utca végén meglátod teljes pompájában, nos, megéri a sétát. Én mindig gyalog megyek, ha lehet, egy várost autóból nem lehet érezni. Ez a program majd’ húsz kilométer volt, plusz 78 emelet az okosóra szerint. De minden méter megérte. Szóval, a torony. Most nem mesélem el, hogy 1889-re épült, a wikin megtalálod a száraz adatokat. DE a 300 méter felfelé azért benne van az ember lábában estére. Lehet persze lifttel menni, (kb 15000 ft), de ha már ott vagyok, megnézem közelről a szerkezetét. Két emelet, nagyjából 750 lépcső, amikor megelőztek vidám fiatalok, kérdezték, miért hagyom, mondtam, hogy a hatszázadik lépcsőnél kiveszett belőlem a versenyszellem. De megéri minden lépés, hisz együtt mozogsz a szerkezettel, finoman billen a szélben, nem is lehetett most feljebb menni, mert ha ngy a szél, a teteje veszélyes lehet. Bár a kaland megérné…

61168925_1054932188044720_343470196813463552_n
Aztán fent egy kávé, alattad a város, lent nyüzsögnek a felfelé törekvők és aztán beállsz a sorba és elindulsz lefelé…lent aztán merre tovább? Louvre, Notre Dame, végülis mindegy, ha már lépcsős nap, legyen a Diadalív. Az sem sokkal magasabb, mint egy tízemeletes ház, viszont a tetejéről látod Párizs fényeit, a sugárutakat és elgondolkodsz, hogy itt ahol állsz, valamikor Napoleon a Grande Armée dicsőségére emeltette Titus diadalívének mintájára. A császár elbukott, de a Diadalívet mégis befejezték, mert a napóleoni csaták mintegy 158 helyszínének – köztük Győrnek is Raab néven és a korszak összesen 660 tábornokának állítottak emléket a császár végakaratának megfelelően. A Diadalív számos eseménynek adott és ad otthont: 1840-ben Napóleon császár hamvait először ide szállították, 1885-ben Victor Hugónak itt adták meg a végtisztességet, 1919-ben az antant ünnepelte itt győzelmét az első világháborúban, majd 1944-ben Párizs felszabadulása alkalmából parádéztak itt a franciák. A francia nemzeti érzés egyik szimbólumaként mind a mai napig kulcsszerepe van számos nemzeti ünnepnapon, így július innen indul a Concorde tér felé a hadsereg felvonulása.

A Diadalív tetejére a Champs-Élysées felőli pillérekben csigalépcsőkön keresztül lehet felmenni és onnan csodálatos kilátást biztosít a nevéhez hűen csillag alakú Étoile térre és a boulevard-jaira, így a Champs-Élysées-re, a Défense negyedre, ahol a Diadalív párja, a Grande Arche látható. Egy napra ennyi elég is, egy jó vacsora, szinte bárhol lehet találni mendenféle nációbéli ételeket, kínaitól a marokkóin át az összes volt gyarmatokig.

61719739_1248407652000936_6084976954778320896_n

Egy másik nap, mikor esős délelőtt volt, a Louvre, a Notre Dame és mire jó idő lett, a Père Lachaise jó programnak ígérkezett.
A Louvre megfizethető, (15 €), hatalmas és követhetlen. Ha a tömeg után megyünk, a fő látnivalókat nem téveszthetjük el, bár hihetetlen, hogy milyen remekművek mellett mennek el az emberek a cél felé sietve. Delacroix mellet elrohanva a Monna Lisa a cél, igen, Monnna, így helyes, csak az idők folyamán a hibás írás maradt meg az emberekben, mint nálunk a Sissi, aki Sisi helyesen, de ez most nem érdekes. De nincs gond, mert a franciák mindkétféle írással kiírják, merre kell menni. A kép előtt különös élményben van része az embernek. Ugyanis senki, vagy nagyon kevesen nézik a képet. Háttal állnak neki és a telefonon nézik, csücsörítve, dokumentálva, hogy ő itt volt. Pedig egy olyan kép előtt állnak, amit Leonardo húsz éven át festett, vannak llyan részletei, ahol több, mint ötven rétegben tette fel a festéket és így sincs a réteg egy milliméter. Ez a háttal álló habitus megfigyelhető minden mestreműnél, a szamiothrakéi Niké, vagy a műloszi Aphrodité, (ahogy többen ismerik: a miloi Vénusz, csak én szeretem az eredeti, archaikus neveket), mindenhol magukat fotózzák az emberek, ahelyett, hogy a műveket csodálnák. Én mintegy hat órát töltöttem el a múzeumban és több, mint nyolc kilométert tettem meg, de nem csalódtam és mindenkinek azt ajánlom, nagyon jó cipőt vegyen fel.

Tovább a Notre Dame-ba, könnyű séta az Ile de la Cité-re. De lehet metróval is, 4-es vonal Saint Michel vagy Cité állomás. Belépő nincs, csak a toronyba, 8,50 €. A Notre-Dame Párizs legismertebb gótikus temploma, a Párizsi főegyházmegye főszékesegyháza. Jelentése “mi Asszonyunk”. 1163-ban III. Sándor pápa tette le az alapkövét, majd 150 évig építették, a forradalom alatt lerombolták, aztán újjáépítették. Szóval kalandos sorsa volt. Maga a templom keresztboltozatos, három díszes kapuval, rózsablakokkl és rengeteg látogatóval. De azért lehet helyet találni a gondolkodásra, imára az öt hajó között. Érdemes megnézni az orgonát, mely a világ egyik legszebb hangú orgonája, 7800 síppal, öt manuállal és 113 regiszterrel. A rózsaablakok szintén csodálatos látványt nyújtanak, főleg napsütésben, amikor szinte olyanok, mintha lángolnának.

Ha már a lélek megkapta a magáét, merüljünk el kissé a túlvilági gondolatokban is. A Père-Lachaise temető (franciául: Cimetière du Père-Lachaise; hivatalos nevén: cimetière de l’Est, „keleti temető”) Párizs legnagyobb temetője (48 ha), a Boulevard de Ménilmontant-on található. A Philippe Auguste metrómegálló (a 2-es vonal) közelében van a főbejárat, míg a Père Lachaise megálló (2-es vagy 3-as) 500 méterre van az oldal felőli bejárattól. A temetőben több, mint 150 híres ember sírja található, a főbejáratnál balra van egy portásházikó, ennak az oldalán QR-kóddal le lehet tölteni a rérképet, angol, olasz, német nyelveken, vagy a főépületben lehet kérni térképet és van angol nyelven vezetés is. Én a megyek és találok, amit találok módszer mellett döntöttem, bár volt pár célpontom, például Gerda Taro, Yves Montand, Delacroix és még pár hasonló név.

61748321_1125041364370841_3413414929099653120_n

Így aztán teljesen véletlenül botlottan Victor Noir sírjába, ami kissé mrghökkentő, több okból is. Az egyik, hogy mész békésen és egyszecsak előtted fekszik egy zsakettkabátos halott felöltözve, cilindere elgurult, keze szétcsapva és a slicce körül mintegy glóriaként fénylik a bronznadrág. Noir nagy nőcsábász volt, de híressé a halála tette. Újságíró lévén a császárságot rendszeresen támadó La Marseillaise című lap újságírója lett és mint ilyen vitába keveredett I. Napóleon öccsének, Luciennek Pierre nevű fiával és Paschal Grousset (a szerkesztő) párbajra hívta Pierre-t. Hogy mi történt, pontosan nem derült ki, de a párbajmegbeszélésen Pierre mellbelőtte Noirt, aki a helyszínen meghalt. A herceg azt állította, Noir megütötte, Grousset ezt tagadta: szerinte a gyilkos lövés előtt nem érte fizikai inzultus az uralkodó unokatestvérét. A bíróság elfogadta a herceg védekezését, és 1870. március 21-én felmentette.

Az újságíró sírját Aimé-Jules Dalou francia szobrász készítette. A síron fekvő emberalak a szalonkabátos Victor Noirt ábrázolja, ahogy elterült a földön a halálos lövést követően. A szobrász igen valóságosan ábrázolta Noirt, erősen dagadó ágyékkal. Ennek köszönhetően az a legenda terjedt el, hogy a szobor csodatévő erővel bír: termékenységet és szerelmet hoz. Meg kell csókolni Victor Noir száját és meg kell simítani a nadrágja alatt dudorodó férfiasságát és egy szál virágot kell tenni a cilinderébe. A nők látogatásától a szobor ágyéki része és a szája is bronzsárgán ragyog. 2004-ben a temető vezetősége kerítéssel vette körül a sírt, hogy megakadályozza a buja jeleneteket. De egy hét múlva a Szabadság, Egyenlőség, Nőiesség elnevezésű, a kerítés lebontására szerveződött csoport tiltakozott és a vezetőség lebontotta a kordont. Hja, kérem, ha demokrácia, akkor szabad a csók, még a temetőben is. Most ennyi fért bele, de szerencsére Párizs tartogat még számunkra csodákat, majd azt is megnézem és akkor azt is elmesélem.