interview

Kovács Tamás: Keserédes fájdalom fog el, ha a Vajdaságba hazaérve meglátom a cirill feliratokat

,,Egy nagyon szenzitív srác, aki a saját belső érzékenységét pillanatok alatt szenvedéllyé tudja formálni, és az egész mögött mindig ott van Kovács Tamás, az ember.” – ezek a sorok Dudás Balázstól, a Welcome rendezőjétől vannak, aki már 2016-ban tudta, mi is lakozik igazán ebben a bizonyos srácban. Pimaszság? Vagányság vagy ambiciózus? A vajdasági magyar színművésszel, Kovács Tamással beszélgettünk.

Tavaly szerezted meg a diplomádat a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és ezek után három helyről is megkerestek. Végül a Székesfehérvári Vörösmarty Színház mellett döntöttél. Hogy érzed magad az új kihívásokban és a városban?

Szerencsésnek gondolom magam, hogy több megkeresésem is volt. Székesfehérvár mellett döntöttem, mert nem kíván egy folyamatos itt tartózkodást, hiszen közel van a fővároshoz, továbbá azt éreztem, hogy szükség van rám ebben a színházban. Jól érzem itt magam, nagy feladatok várnak rám idén is. Külön öröm, hogy rendkívül tehetséges kollégákkal van szerencsém együtt játszani a jövőben.

Sokan a következő Jávor Pált látják benned, és az egyik legmenőbb magyar színészként tartanak számon. Te milyennek látod magadat valójában 24 évesként?

Nem tudom, mit takar az, hogy menő. Mitől menő, vagy nem menő valaki? Szerintem sokkal fontosabb, hogy hiteles, önazonos és egyenes tudj maradni. Igyekszem helytállni a feladatokban, ami vagy sikerül vagy nem. Egyébként most jó helyen vagyok, szeretem ezt az időszakot az életemben. Nyáron a Sztalker csoporttal – Ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós közös színházi előadásai – bemutattuk a Gyulai várszínházban a   Vízkereszt, de amúgy mindegy c. előadásunkat, volt egy kis turné, majd két hónap pihenés következett. Októberben kezdődnek el ismét a próbák.

1994-ben Zentán születtél, és a gyönyörű Szabadkán nőttél fel. Mik azok az értékek és dolgok, amiket fontosnak tartasz, és magaddal hoztál 2013-ban vajdaságiként Magyarországra, azon belül is Budapestre?

Mivel Zentán születtem és Szabadkán nőttem fel, oda jártam óvodába, általános iskolába, gimnáziumba is, oda köt igazán minden. Mindent onnan hoztam. Szeretek hazajárni, ugyanakkor amint átlépem a határt és meglátom a cirill feliratokat az utcán, valami keserédes fájdalom fog el, nem is tudom jobban leírni. Mindig kell 1-2 nap az embernek, míg belerázódik az otthoni levegőbe. Húszan érettségiztünk, abból tizennyolcan eljöttünk, főleg Magyarországra, Ausztriába, Angliába, de egyik osztálytársam Amerikában folytatta a tanulmányait. Fáj látni, hogy fogyunk el a Vajdaságban, ugyanakkor én is ugyanúgy eljöttem otthonról, és meglehetősen keveset járok haza.

KT

Fotó: Bezzeg Gyula

Emlékszel az első emlékeidre Budapesttel kapcsolatban?

Nem tudom, mikor lehettem életemben először Pesten. Valamikor kölyökkoromban, az biztos. A családdal jöttünk a Csodák Palotájába, de egészen pici voltam, nincs is róla emlékem. Később volt kirándulás az általános iskolával is, amikor megnéztünk egy előadást a Nemzeti Színházban, és azt követően körbevezettek minket.

Az egész családodat igencsak a színház és a filmes szellem jellemzi, mivel édesapád Kovács Frigyes színész, testvéred K. Kovács Ákos pedig operatőrként építi karrierjét. Emellett ott van édesanyád, aki újságíróként dolgozik. Mikor jött el az a pont, amikor végleg beszippantott a színházi közeg?

Focista szerettem volna lenni egész életemben, aztán egyik edzésen éreztem. hogy mégsem ez lesz az én utam. Rengeteg versmondó versenyre és amatőr színjátszó csoportba jártam a gimnáziumi évek alatt. Sok pozitív visszajelzést kaptam, úgyhogy úgy döntöttem, belevágok. Nem nagyon tudtam, hová jövök, talán ezért is sikerült elsőre bekerülnöm Színház- és Filmművészeti Egyetemre 2013-ban.

Kit tartasz a legnagyobb példaképednek?

Azokat az idős kollégákat, akik 40-50 pályán eltöltött év után is jókedvvel és hittel tudnak színpadra állni estéről estére.

A legjobban mit szeretsz a hivatásodban?

Mindig más történik az emberrel. Sohasem ugyanolyan egy-egy próbafolyamat és egy-egy előadás sem. Szerintem ez adja a szakma izgalmát.

Kiknek köszönhetsz a legtöbbet az eddigi életed során?

A családomnak. Az határozza meg leginkább az ember személyiségét, amit otthonról hoz. Különösen fontos, hogy 12-14 éves koráig milyen impulzusok érik a gyereket.

Mi volt az eddigi legmeghatározóbb színházi vagy filmes élményed?

Rengeteg emlékezetes pillanat van, már csak az egyetemről is. Sűrű öt év volt, amit ott eltöltöttem. Talán amikor elszáll egy előadás és sikerül belekerülni abba a bizonyos flow-ba… Na, az hihetetlenül jó érzés.

kt3

Fotó: Baksa Norbert

Ilyen sok elfoglaltság mellett hogyan és mivel tudsz kikapcsolódni?

Jelenleg épp semmit sem csinálok, mivel van két hónap szünetem. Ráadásul szeptemberben és októberben is nagyon keveset játszom. Októberben ugyan már elkezdünk próbálni, de előadásom még mindig alig van. Az évad eleje sajnos többnyire ilyen, úgyhogy amikor csak tudok, focizok. Ezenkívül még nagyon szeretem olvasással elütni a szabadidőmet.

Megosztanád a BP Magazin olvasóival a közeli és a távoli terveidet a jövőre nézve?

Bízom benne, hogy a már említett Sztalker csoport kinövi magát, és ez a csapat hosszú évtizedeken keresztül együtt lesz még. Továbbá szeretnék színészileg megizmosodni és sokféle műfajban kipróbálni magam. Erre a Vörösmarty Színház egy jó terep. Ezenkívül jó volna világot látni.

Mit jelent Kovács Tamásnak a főváros, Budapest?

A belvárosban lakom, és egyre idegtépőbb, amikor éjjel üvöltenek az angol turisták. Borzalmas, nem lehet aludni, szóval ezt a részét gyűlölöm a fővárosnak. Másrészt szeretem azt, hogy minden itt van egy karnyújtásnyira. Sokáig csak az egyetem jelentette számomra Budapestet. Az utóbbi egy-két  évben kezdtem el igazán megismerni a várost és felfedezni azt, hogy mennyi mindent nyújt az ittenieknek, így nekem is.

bzsm

Koltai Róbert: A közönség szeretete tart fiatalon, életben, forrón

,,Akkor öregszem a leginkább, amikor nincs dolgom. Az nagyon árt.” – mondta valamikor a 75 éves Koltai Róbert. A Jászai-díjas érdemes művész azóta se ad okot az öregedésre; állandó munkában, mozgásban van. Az Indul a bakterház bakterja, a Sose halunk meg Gyula bácsija és még sok színházi és filmszerep gazdája adott interjút a BP Magazinnak – a változatosság kedvéért rohanás közben.

Mindenekelőtt egy aktuális, udvarias, de fontos kérdés: hogy érzi magát mostanában? 

Köszönöm, egész jól. Próbálom magam mindig a lehető legjobban érezni, de ehhez kellenek az elfoglaltságok, és hála Istennek, sok a munka, most is éppen egy forgatásról tartok hazafelé. Ezen kívül rengeteg darabban játszom az ország számos pontján, szóval egész évben nagy a jövés-menés. A József Attila színház Balfácánt vacsorára! című darabját játsszuk együtt Kern Andrással, aztán a Katona József Kamrájában a Mi osztályunkat, míg a Budaörsi Latinovits Színházban Szép Ernő: Kávércsarnokában láthat a közönség.

A most legfontosabbak közé sorolnám Batang felé című darabot, ami egy igen fontos témával foglalkozik, a demenciával. Ezzel a darabbal kaptunk meghívást az Országos Alzheimer Café hálózattól, jelenleg élő szerződésünk van 13 várossal, ahol játszani fogjuk a darabot. A másik lényeges dolog a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színházban látható Lovagias ügy, ahol Kabos Gyula szerepében vagyok látható. Hatalmas népszerűségnek örvend mind a két darab az egész országban, hiszen tele vagyunk, vagyis voltunk vendégszereplésekkel egész nyáron. Hihetetlen, mennyire szereti a közönség ezeket az előadásainkat. Érdekesség, hogy az utóbbiként említett mind a két nagyszerű darabot Gaál Ildikó rendezte.

A 2006-ben elhunyt Zenthe Ferenccel köztudottan jó barátok voltak. S milyen a sors, éppen a róla elnevezett színházban játszik…

Feri szerintem a valaha élt egyik legjobb magyar színész volt, és az egyik legfantasztikusabb, legszerényebb ember, akit pályám során megismerhettem. Semmilyen színészi allűrje nem volt. Boldog vagyok, hogy a Zenthe Ferenc színházban is játszhatok. A Csocsó, avagy éljen május elseje! című film Tata szerepére kértem fel annó, amit el is játszott felejthetetlenül. Ekkor váltunk igazán jó barátokká és kísértük egymást végig a karrierünk során.

Nyilván már sokszor elmesélte, de a BP Magazin fiatalabb olvasói talán még nem tudják: hogyan került kapcsolatba a színházzal, hogyan talált erre a pályára?

Többszöri próbálkozásra vettek csak fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Amúgy 1968-ban végeztem Pártos Géza osztályában. Hálát adok a mai napig azért a csapatért, akikkel együtt tanulhattam a mesterséget, többek között Vencel Verával, vagy Molnár Piroskával és másokkal. A diploma megszerzése után mentem az akkori kaposvári színházba, ahol részese lehettem a színház felemelkedésének. Olyan rendezőkkel dolgozhattam ott akkor együtt, mint Zsámbéki Gábor vagy Ascher Tamás.

Küzdelmes évek után az első filmem a Sose halunk meg volt. Ebből máig, 25 éve tartó siker lett, amelyet még több alkotás követett, többek között a Szamba, a Csocsó vagy a Világszám!. Hihetetlen még mindig az a tudat, hogy azóta nagyjából 2,3 millióan látták a 9 filmemet a mozikban, ami kimagasló szám és ebbe a máig tartó televíziós ismétléseket milliós nézőtáborát nem is számoljuk.

Színészként mi az ars poeticája?

Mindig az volt a legfontosabb, hogy az összes filmemmel, színházi szerepemmel át tudjak adni valami szépet a közönségnek, amelyben együtt található meg a nevetés mellett a fájdalom is. A mindennapi élet dolgait hoztam felszínre a szerepeimben, hol humoros, hol szomorú köntösben. Nagy siker, hogy ezek a számomra fontos filmjeim nemtől, kortól és generációtól függetlenül fogyaszthatóak és egyben szórakoztatóak lettek, amit a közönség reagálása többszörösen visszaigazolt. Külön öröm, hogy a színházak és magyar közönség a szívébe zárta ezeket a műveket.

Van tervben újabb film akár színészként, akár rendezőként?

Tervek vannak, de most a fővonal a SZÍNHÁZ. Csupa nagy betűvel.

Koltai Róbert

Az embernek valahogy az az érzése, hogy ön mindig képes megújulni. Folyamatosan a vidámságot és az erőt sugározza, most is ezt hallom ki a szavaiból. Honnan ez a kifogyhatatlan energia?

Sokan mondják ezt rólam, és bevallom én se érzem, hogy 75 éves vagyok. Tény, hogy sose dohányoztam, alkoholt is csak nagyon keveset ittam. Viszont tudom, hogy a vitalitásomban a legnagyobb szerepe a kapott génjeimnek van. Édesapám egy igen életerős, kiváló humorú ember volt, aki mindezek mellett gyönyörűen mondott verseket. Kifogyhatatlan energiáját örököltük mindkét húgommal.  A megújulásról pedig annyit, hogy nekem hatalmas erőt ad, ha örömet szerezhetek másoknak, elsősorban persze a közönségnek. A mindennapos szereplés, a színpadi jelenlét tart egészségben, még ha el is fáradok benne – mert jóleső fáradtság, hiszen imádom a munkámat. Hálás vagyok érte, hogy azt csinálhatom, amire születtem, ami igazán boldoggá tesz.

A Drága örökösök című magyar sorozatban mindenki Kálmán bácsiját alakítja. Mi a legemlékezetesebb történet a forgatásokról, amit megosztana a BP magazin olvasóival?

Sajnos a szerződés kiköti, hogy nem oszthatunk meg belső történeteket, viszont annyit elmondhatok, hogy az unokáimnak nagyon bejött az egész sorozat.

Nemrég könyve jelent meg Sose halok meg? címmel. Ennyire meghatározó fejezet az életében ez a film, hogy ezt a címet választotta a kötetének?

Természetesen van szándékos utalás a Sose halunk meg című filmemre. Viszont meg kell mondjam, 75 évesen akaratlanul is számot vet az ember (Koltai Róbert 75. születésnapján jelent meg a könyv – a szerk.). Így jött a cím is – Sose halok meg? – egyfajta “na tessék, itt vagyok! Még meddig?”. Bár engem a korom sose foglalkoztatott, inkább csak tényleg jó elmesélni azt a rengeteg történetet és élményt, amiben eddig részem volt. Ez a könyv nem egy szokásos életrajzi mű, inkább sztorik tömege. Miután kikerült a polcokra, akkor jöttem rá, hogy mennyi minden fontos dolog kimaradt a könyvből. Így már el is kezdtük a következő könyvet a Jaffa kiadó felkérésére Gaál Ildikó szerkesztőmmel, amiben a kimaradt sztorik szerepelnek majd, ezen belül az Én Kabarém világába kalauzolom el az olvasókat. Még az is lehet, hogy valami ilyesmi lesz a november végén megjelenő írásom címe.

Beszélgetésünk végén a kötelező kérdést is felteszem, ahogy azt a BP Magazin olvasói már megszokhatták: mit jelent Koltai Róbert számára Budapest?

Budapest? Ez a szülővárosom, itt nőttem fel. A legtöbb időt az életemben ebben a városban töltöttem, az itteni iskolák padjait koptattam és itt teljesedtem ki. Azonban ez a hely egyenlő a számomra legfontosabb dologgal, mégpedig a színházzal. Bár az igazat megvallva legbelül mindig is vidéki színésznek éreztem magam. Sok-sok más színházban voltam megannyi évet, többek között 25 esztendőt Kaposvárott, aztán Pécs, Szolnok, Veszprém és Szombathely következett. Imádom Budapestet, de a vidéki nézők szeretete épp olyan fontos számomra. Engem a közönség szeretete tart fiatalon, életben, forrón. És ezt nem lehet elvenni.

Fotók: Jakkel Rudolf

bzsm